Fesztiválok

Mielőtt folytatnám a szamurájokhoz szóló témát beszertnék mutatni ismételten két fesztivált

CSERESZNYEVIRÁGZÁS

Hivatalos név: hanami (virágnézés)

Helyszín: Japán valamennyi szigete

Időtartam: 1-2 hét

Időpont: március végétől május elejéig

Résztvevők száma: minden japán lakos

A virágok szépségének csodálata, a hanami hagyományos japán szokás. Míg Kínában a cseresznyevirág a nőiesség, a női szépség szimbóluma, Japánban – rövid, alig egy hétig tartó virágzása miatt – a virágzó cseresznyefa nemcsak az aszketikus szépséget, hanem az élet mulandóságát példázza. A cseresznyevirág melankolikus csodálata az elmélkedés és a lélekmegújulás egyfajta formája.

A mintegy 20 szélességi fokot átölelő, több szigetből álló Japánban a cseresznyevirágzás beköszöntét, a „cseresznyevirágfrontok” helyszínét a meteorológiai szolgálat az időjárási frontokhoz hasonlóan folyamatosan jelzik: a virágba borulás januártól Okinaváról indul, és délről észak felé haladva május elején ér Hokkaidóra.

A virágnézés Japánban több mint ezeréves hagyomány: Nara - korszakban, a 8. században kínai hatásra a japánbarackvirágzás csodálatával kezdődött, majd a Heian – korszakban, a 9. században a cseresznyevirágzással folytatódott. A virágokban való gyönyörködés eredetileg a császári udvar elitjének kiváltsága volt, ám a 17.századra már általános népszokássá vált.

A japánok napjainkban is folytatják a hagyományt. Az ország legnagyobb szigetén, Honshún a cseresznyevirágzás időszaka egybeesik az iskolakezdéssel és a munka kezdetével, így az évadnyitást legtöbbször összekötik a hanamival: a nagyvárosi parkokban virágzó cseresznyefák környékén sokszor éjszakába nyúló, több ezer résztvevős partikat, zenés felvonulásokat, hagyományos koncerteket, valóságos fesztiválokat rendeznek.

 Egy felvétel a fesztiválról :

Cseresznyevirág ünnep

Ueno, Tokió "Centrál Park"-ja. Szerzetesek és gyerekek felvonulása a Hanami tiszteletére 2007. Vendégvideó.

Néhány kép :

Fesztiválok

KÍNAI HOLDÚJÉV

Hivatalos név: Chúnjíe (tavaszünnep)

Helyszín: Kín és a nagyvárosok kínai kolóniái

Időtartam: 15 nap

Időpont: minden év február 4-éhez legközelebb eső első újholdja

2009. január 26., 2010. február 14., 2011. február 23.

Résztvevők száma: A Föld lakóinak egynegyede

A kínai tavaszünnep a kínai naptár szerint számított új év első napján, újholdkor kezdődik, és 15 nappal később, teliholdkor fejeződik be. Az újév előestéjét és újév napját a kínaiak családi ünnepnek tekintik – a Mennyek és a Föld tiszteletének, az ősökre való emlékezésnek, a hálaadásnak és az új évre vonatkozó jókívánságoknak szentelik.

Újév előestéjén a családi közösségek összegyűlnek a család egységét jelképező családi vacsoraasztal körül, megajándékozzák egymást, és a nagy család alapját lerakó ősök szellemeit is köszöntve szerencsét és sikert kívánnak a család minden tagjának. Az éjféli petárdadurrogtatással és tűzijátékkal a rossz szellemeket ijesztik el a háztól, ekkor az óév a nyitott ablakokon és ajtókon át távozik.

Kínai szokás szerint az új év első napja meghatározó az egész esztendőre, így fontos, hogy ezen a napon minden jól alakuljon. Kínában a szerencse, a bőség és a gazdagság színe a piros, így újévkor és az elkövetkezendő két hétben minden pirosban pompázik, a gyerekeket és a nőtlen fiatalembereket piros tasakba, ill. borítékba tett édességgel, pénzzel ajándékozzák meg, a fesztiválokon a táncosok piros ruhát viselnek, a tavaszünnep napján pedig – teliholdkor – mindenütt piros lampionok világítanak.

Néhány kép  a fesztiválról :

  

,, Még egy kis érdekesség ' - yari (so)

A yari (vagy so) a lándzsa japán neve. Mérete az egy méterestől az öt méteresig terjed és néhány kivétellel minden változata kétélű. A hosszú változatok neve nagae-yari, míg a rövideké mochi-yari illetve tae-yari. A rövidebbeket alapvetően a szamurájok, míg a hosszabakat a gyalogos katonák használták. A lándzsa hegye többnyire egyenes volt, mérete harminc centimétertől másfél méterig terjedt és ugyanolyan minőségű acélból készült mint a kardok és a nyílhegyek, így nagyon strapabíró volt. Természetesen készítettek rosszabb minőségűeket is, amelyeken általában nincs hamon, vagyis edzésvonal. A lándzsa nyele fából készült, amire adott távolságonként fémgyűrűket (semenage) szorítottak, ezzel akadályozva meg annak széthasadását. Erre akkor volt szükség, amikor a lándzsa hegye hosszú nakago-val, vagyis lapos "nyéllel" volt a fához erősítve, ilyenkor ugyanis a fát be kellett hasítanani hogy a nakago-t bele lehessen csúsztatni (csapolni), ami természetesen meggyengíti azt. Készítettek olyan pengéket is, amelynek a végére tokot képeztek ki (ami gyakorlatilag egy cső), és ezt szorították rá a lándzsa nyelére (így azt nem kellett bevágni). Ezt fukuro-yari-nak hívják.

Egy ősidőktől használt fegyver, amely a japánok hadviselésében központi szerepet játszott. Egy középhatótávolságú szúró-vágó-ütő fegyver, amit csak a legritkább esetben használtak dobva. Olyan ősi fegyver Japánban, hogy a shinto legenda szerint a Japán szigetek teremtését is azzal végezték az istenek.

Kezdetben a szerzetesek fegyvere volt, később elterjedt a szamurájok és a gyalogos katonák (yari ashigaru) között is. Mivel a ládzsa ősi és kulcsfontosságú fegyver volt a japánok számára, ezért számtalan stílusa alakult ki mind a kezelésének, mind pedig magának a fegyvernek. Minden szamurájnak értenie kellett a kezeléséhez, mert a csatában a lándzsa volt az alapvető fegyver és nem pedig a kard. Később a szamuráj nők kedvenc fegyvere a naginata mellett a yari lett.

Alapvetően két csoportra bontják a yari-kat, de a csoportosítás szempontja változó. Lehet a hossza alapján (nagae-yari: hosszú; mochi- vagy tae-yari: rövid), a penge alakja alapján (su-yari: egyenes pengéjű; kama-yari: keresztirányú pengével is felszerelt), vagy a penge kiképzése alapján (kankaku-yari: háromszög alakú pengével; ryo-shinogi-yari: gyémánt alakú pengével).

A nagyon hosszú su-yari neve omi no yari. Ha a kama-yari keresztirányú pengéi egyenlő hosszúak, akkor a neve jumonji-yari, míg ha különböző hosszúságúak vagy csak az egyik oldalon van penge, akkor katakama-yari-nak hívják. Úgy gondolják, hogy a katakama-yari a törött pengéjű jumonji-yari-ból alakult ki. A jumonji-yari és a katakama-yari elkészítése kivételes kihívás volt mind a kardkovácsnak, mind pedig a kardcsiszolónak.

A kikuchi-yari egy meglehetősen ritka fajta, egyélű lándzsa. Nevét a Higo-béli Kikuchi-családról kapta a Nambokucho-periódusban. Olyan, mint egy hosszú bot végén egy tanto. A penge mérete tizenöt centimétertől akár több mint hatvan centiméterig terjedhet. A lándzsa nyele 180 centimétertől két és fél méterig terjed, általában lakkozott és néha gyöngyház-berakásos.

Sajátos változat a kama-yari (gama-yari), a Togakure Ryu ládzsája, amely abban különbözik a hagyományos lándzsától, hogy a penge kiindulási pontjánál egy vagy két kampó vagy sarló alakú penge is elhelyezkedik (a Rábaközben vonyogónak nevezett eszközhöz hasonlít). Az ellenség vagy annak fegyverének lerántására, lehúzására szolgál, illetve hajók, csónakok vontatására használták.

A magari-yari szintén egy sajátos, több pengéjű változat. Két félhold alakú pengéje élével oldalra vagy ferdén oldalra áll. Olyan változata is van, amelyen csak két félhold alakú penge van és olyan is, amelyen ezek egy egyenes pengéhez vannak hozzákapcsolva.

Az egyik legkülönlegesebb yari-változat a kuda-yari, amely egy olyan 3.6 méter hosszú yari, ami egy kuda-ban, fém csőben mozog előre-hátra. A kuda nagyobb hatótávolságot és erőhatást tesz lehetővé, illetve egy, csak erre a típusra jellemző forgő, pörgő mozgást eredményez, ami tovább növeli a hatékonyságát. Használatát az Owari Kan Ryu Sojutsu tanítja, amit Tsuda Gonnojo Taira Nobuyuki (1654-1698) alapított 1671-ben és aminek a jelenlegi, 8. generációs örököse Kato Isao.

A Togakure Ryu tanítja a szabályos japán lándzsaharcot (yari-jutsu, gyakoribb nevén so-jutsu). A Takagi Yoshin Ryu-hoz kapcsolódó Yoshin Ryu tanítja a naga-yari és a tanso-yari használatát.

Néhány kép még

A szamurájok fegyverzete

"Hosszas idő után ismét hoztam egy újabb bejegyzést a szamurájokkal kapcsolatban jó olvasgatást"

Miként használták harc közben az íjat és a nyilat ?

A szamurájok történetének korai századaiból származó rajzokból és festményekből egyértelműen kiderül , hogy kezdetben nem kardforgató képességükről voltak híresek , hanem lovas és íjász tudományukról. A lovas íjászok rendkívül fürgén mozogtak a csatatéren , ráadásul fegyverüket biztonságos távolságból használhatták. A harcosok csupán könnyű páncélt viseltek , nehogy lelassuljanak . A selyemzsinórokkal rendkívül erősen átkötőzőt páncél viszont elég erős volt ahhoz , hogy megvédje őket az ellenséges íjászok nyilaitól . Érdekes párhuzam , hogy elődeink , az ősmagyarok és a szamurájok hasonló fegyvereket , harcmodort , erkölcskódexet használtak , s urukhoz , vezetőjükhöz való lojalitásuk mindenek feletti volt. A Minamotók harcos nemzetsége igen nagyra becsülte az íjászatot. Valószínűleg nekik köszönhető , hogy az íjászatot mély tisztelet övezte. A feljegyzések szerint a kamakurai katonai kormányok 1266-tol rendszeresen rendezett lovas tornákat . Hacsiman hadisten szentélye előtt. A játék során a szamurájoknak a vágtató ló hátáról három , közvetlenül egymás mellett elhelyezett célt kellett eltalálniuk nyilaikkal . Bár a szamurájok rendje már nem létezik , Kamakurában ma is minden évben megtartják ezt a nagyszerű lovas ünnepséget , a jabuszámét . A 16. században a tűzfegyverek megjelenése véget vetett az íj és a nyíl uralmának. A nyílvessző ugyan továbbra is hatásos fegyver volt , főleg , ha százával , viharfelhőként zúdult az ellenfélre , ám nem vetekedhetett a muskéták pusztító tűzerejével . 

Az asszonyok fegyverei 

Mivel a lándzsa kiválóan alkalmas arra , hogy segítségével jó távol tartsuk magunktól az ellenfelet , nem meglepő , hogy ez lett a japán nők legkedveltebb önvédelmi fegyvere. Azonban a sötét korszakban , amikor ezernyi helyen tomboltak harcok a szigetországban , nemigen akadhatott olyan szamurájház , ahol ne lett volna legalább egy lándzsa a nők lakrészében. A naginatának nevezett lándzsa segítségével a nők elkergethették az ellenséget . 

Hogyan harcoltak a lándzsával ?

A szamuráj két legfontosabb fegyvere a kardon kívül az íj és a lándzsa volt. A lándzsákat , dárdákat és alabárdokat nem díszítették olyan csodálatos mintákkal , mint a kardokat , ám Japán ezeket s fegyvereket is ördögi ügyességgel használták. A 12. század vége óta a gyalogos katonákat ilyen szálfegyverkel szerelték fel. Félelmetes fegyverek lehettek ezek a több mint két méter hosszú nyelű , 50-75 cm hosszú pengéjű nagitát (kardhegyű lándzsa ) ugyanolyan jól lehetett az ellenséges lovak , mint a támadó gyalogosok ellen használni. A 16. században száz esztendőn át tomboló polgárháború volt a lándzsavívás virágkora. A lándzsával felfegyverzett csapatok számos csata kimenetelét eldöntötték . Az ilyen egységeket ,, lándzsafüggönynek" nevezték , mert a lándzsák úgy mozogtak , mint a függöny a szélben. Az ellenségek egyszerűen képtelen volt keresztülverekedni magát az acélpengék erdején. A 17. századtól a 19. századig tartó béke idején a lándzsa ugyanúgy a szamurájok jelképévé vált , mint a kard. A magas rangú harcosok mindig magukkal vitték lándzsájukat az ünnepi alkalmakra.